Acéllövedék – filmkritika

Láthattunk már sokféle háborút a filmekből. Sokféleképpen láthattunk katonákat a háborúkban. Történeteket a küldetésüket hősiesen teljesítő alakulatokról(Kelly hősei, Kémek a sasfészekben, később Ryan közlegény megmentése…) . Olyanokról is akiket az ellenség fogolytáborba kényszerített és próbáltak túlélni(Szarvasvadász), vagy éppen a háború borzalmai miatt az épelméjűségük határára sodródott katonákat is(Apokalipszis most). Ha ezeket a filmeket megnézzük, mind-mind egy kicsit más perspektívából láttatja velünk a háborút. Valamennyi alkotás megjeleníti a háború szörnyűségét, embertelen mivoltát. Némelyik kifejezetten erre az aspektusra épít, más filmek inkább csak amúgy kiegészítésképp jelenítik meg a történet mellett. Az Acéllövedék című film is beleillene a sorba, viszont két ok miatt is mondjuk úgy, egy bekezdéssel lejjebb írnám, mint talán az összes többi háborús filmdrámát.

Miben különbözik az Acéllövedék a többi háborús drámától?

Egyik oka ennek a film cseppet sem finomkodó, bármilyen bevezetést mellőző indulása. Ezzel máris megteremt egy olyan érzést a nézőben, mint amikor első napunkat kezdjük egy teljesen idegen helyen, idegen emberek között. Bizonytalanul, kiszolgáltatottan.
A háború nulladik napján kezdünk, a frissen seregbe lépő újoncok kiképzésén. A légkör fojtogató, a képi világ nyomasztó, mondhatni (rém)álom-szerű. Ezen a kiképzésen semmiféle romantikája nincs a hazafiságnak, bajtársiasságnak, itt az egyetlen cél hogy embertelen gyilkológépet faragjanak a fiatalokból. Kiképzőtisztjük Hartmann őrmester(R. Lee Ermey) folyamatos üvöltözése mellett a legocsmányabb jelzőkkel, sértésekkel degradálja az újoncokat. Megfélemlít és megszégyenít. Dehumanizál, mert meggyőződése szerint csak így tudnak majd helytállni a háborúban. Nyílván, sokan végigcsinálják a kiképzést, viszont van aki nem bírja a pszichés nyomást és megtör. Leonard Lawrence közlegény(Vincent D’Onofrio) Hartmann céltáblájává válik túlsúlya és ügyetlensége miatt. Folyamatos megaláztatásai mellett fizikai erőszakot is elkövet rajta az őrmester saját maga, illetve ráuszítja az egész szakaszt is.
Pyle közlegény(Hartmann nevezte el) nem adja fel a kiképzést, de jobb lett volna ha így dönt. A lelki és fizikai terror hatására komoly fejlődésen megy keresztül és végig csinálja a tengerészgyalogos kiképzést. Viszont minden mást elvesztett magából, ami emberré tette. Elméje teljesen elborult, egyetlen társa a fegyvere lett, akihez gyakran beszélt is… Megállíthatatlanul sodródott tragikus végzete felé, amibe magával rántotta az őt meggyötrő Hartmann őrmestert is.

A mozi első, közel háromnegyed órája ami a kiképzést mutatja meg nekünk, a legsokkolóbb az egész filmben. Már ezen a ponton is érthető Kubrick állásfoglalása, mely szerint nem lehet büntetlenül ilyen eszközökkel, ilyen embertelen módon bánni a kiskatonákkal. A háború még el sem kezdődött számukra, de már rettegésben tartják őket. Valóban szükség van erre? Nyilván a kiképzők, a parancsnokság tisztában van vele, hogy mi vár a katonákra, ha a harcmezőre lépnek, de nem mennek túl az emberi tűrőképesség határain azzal, ha már előtte teljesen elridegítik őket, kiölve belőlük az emberi érzéseket? Ez az Acéllövedék (egyik) központi témája.

Főszereplőinktől háromnegyed óra után elköszönhetünk

Érdekesen vannak elhelyezve a karakterek a filmben. Kezdve azzal, hogy a show-t gyakorlatilag az a Hartmann őrmester(R. Lee Ermey) illetve Pyle közlegény(Vincent D’onofrio) viszi el, akik csak a film első harmadában szerepelnek. R. Lee Ermey a véletlennek köszönhetően kapta a szerepet, ugyanis mint katonai szakértő volt hivatalos a forgatásra. Viszont később lobbizva a szerepért, videófelvételt adott Kubricknak magáról, ahogy a filmben látható/hallható stílusban folyamatosan üvöltve trágárkodik. A rendező le is váltotta az eredetileg Hartmann karakterét alakító színészt(Tim Colceri), akit a helikopterből lövöldöző géppuskásként foglalkoztatott a filmben. Vincent D’Onofrio szintén zseniális, félelmetesen játszotta el Leonard pszichés ősszeomlását. Egyébként 32 kilót hízott a szerepre, ami nem kis teljesítmény… A tulajdonképpeni főszereplő Joker közlegény(Matthew Modine) lenne, akit végigkövetünk a cselekmény során, de nem érezzük igazán főhősnek. Megvannak a tulajdonságai hozzá, értelmes ember, aki átlátja a helyzetet. Ironikus humorával próbál nem egyszer rávilágítani az igazságra. Ezek ellenére sem tudunk kapcsolódni hozzá, azt gondolom, ezt Kubrick szándékosan így tervezte meg. Ahogy a főszereplő sincs hős státuszba emelve, és az ő személye is csak egy háborús eszköz lesz a film végére, úgy az egész vietnámi háború megjelenítéséből hiányzik a dicsőités, a hősiesség. Ellenekezőleg, pont hogy értelmetlennek tűnik. Talán az a jelenet fogja meg a legjobban ezt az érzést, amikor mikrofont adnak a katonák elé. Mindegyikőjük saját véleménnyel van, de az megegyezik, hogy nem tudják pontosan, hogy mi a háború célja, mit fognak elérni ha győz Amerika.

A frontvonaltól távol maradva

A történet második szakaszában bepillantást nyerhetünk Joker mindennapjaiba, aki háborús újságíróként szolgál a seregben. De Nang városában állomásozik, és látszólag jól érzi magát a frontvonaltól távol, nem érzi szükségét a fegyver használatának. Szúrós humora nem hagyta el, bizonyítja a sisakján lévő „Born to Kill“ felirat mellé festett béke jel is.
Viszont felettese elküldi egy bevetésre Hue városába, amit elfoglalni készülnek az amerikai katonák. Joker feladata a tudósítás, és persze ha szükséges, el kell sütnie a fegyvert is.

Ezzel rákanyarodunk a harmadik felvonásra, a háborúval szemtől szembe kerülve. 
A „biztonságos” tudósítói munkáját hátrahagyva Joker a bőrén is megtapasztalja az éles bevetés szörnyűségét. A Hue városba való bejutásuk következtében egy vietnámi orvlövész több emberüket is lelövi, csak nagy nehézségek árán tudják elkapni. A lelőtt orvlövész egy fiatal vietnámi nő volt, aki haldoklás közben kéri Jokert, hogy segítsen rajta. Joker a belső harcait legyőzve végül lelövi a nőt. 
Bár a további szenvedésétől mentette meg a nőt, de a mondanivaló itt sem igazán Joker nemességére vonatkozik. Sokkal inkább arra reflektál a jelenetsor, hogy a gyilkolásból (és a háborúból) addig sikeresen kimaradó katona miként válik gyilkossá. Hogy ilyen helyzetben bárki bármennyire is próbál ember maradni, lehetetlen küldetés, hogy a kezei tiszták maradjanak.

Megemlíteném a humort is, ami a filmbe ékelődött. Nem egyszerű megbírkózni vele, sok embernek nem is megy talán. Bár Joker nevét is emiatt kapta(Viccest jelent magyarul), a poénjai általában valami kritikát rejtenek a sorok mögött. Gyakran nem is értik a címzettek, még a parancsnokok sem. A film kritikai éle a háborús felsővezetést is nyesegeti. A katonák parancsteljesítésre való programozását beszűkült látókörű feletteseik végzik, megtagadva a közlegények egyéni gondolatait.
A humorra visszatérve, Hartmann őrmester soha ki nem fogyó szitkozódásai, amikkel folyamatosan degradálja és megalázza a katonákat, be kell ismerni, hogy iszonyat kreatívan műveli. Ezen kívül pedig általában olyan viccesnek mondható jelenetek vannak, ahol mondjuk halott vietnámiakon, vagy rasszista kijelentéseken lehetne derülni. A nyomorúságaikból kreálnak poénokat a katonák, jobb híján. 

Az Acéllövedék egy igazán alulértékelt film. A díjátadó rendezvényeken nagyrészt ignorálták a művet egy-két jelölést leszámítva, de az évek múlásával nőtt az elismertség. A háborús drámák műfajában a szűk elitben van a helye. Ez az alulértékeltség egyrészt a szinkronizálás hiánya miatt lehet, ugyanis Kubrick szokásához híven megtagadta ezt a filmjétől. Másrészt 87-ben még nem volt nagy divatja a háborúellenes filmeknek, Amerika nem nézte jó szemmel. Hazafiatlannak érezték, anti-militarista filmként tekintettek rá. Harmadrészt az erőszak nyers, tortúra szerű bemutatása miatt, amit a kiképzésnél láthattunk, illetve folyamatosan előbukkan a film többi részében is. A korábban említett, több más háborús filmre jellemző dicsőség faktor képes tompítani a szörnyűségeket, akár még emelkedett hangulatba is hozza a nézőt azzal a tézissel hogy magasságos célokért harcolnak a nemzet katonái. De mivel a Full Metal Jacket ezt totál elutasította, ezért egy, a háborútól elrettentő, kegyetlen tanításnak tűnik. Gyomor kell végignézni, és feloldozást nem kapunk a végén sem.

Aki értékelni tudja a film kommersztől eltérő attitűdjét, annak nagy élményt fog jelenteni Kubrick utolsó előtti műve. Markáns állásfoglalás a hatalom érdekében történő értelmetlen öldöklés ellen. A film végén a Mickey Mouse főcímdalra menetelő században Joker mondja ki a gyilkolásban, szörnyűségekben meggyötört katonai lélek egyszerű jelmondatát:

,,I’m in a world of shit… yes. But I am alive. And I am not afraid.“

(,,A szar világában élek… igen. De életben vagyok. És nem félek.”)